.jpg)
Az angol helyesírás a hírek szerint nehéz. Azért nehéz, mert nem „fonetikus”, egy-egy betű többféle hangot is jelölhet, és viszont, egy-egy hangot többféle betűvel is le lehet írni. Az angol kiejtést is nehéznek mondják, részben ugyanemiatt: nem lehet tudni, hogyan ejtsük azt, ami le van írva.
A hírek — részben — igazak. Csak részben, mert igazából nincsen „fonetikus” helyesírás, és ez jól is van így, hiszen beszéd közben nagyon sok olyan tulajdonsága van a hangfolyamnak, ami megjósolható, és ezért semmi szükség nincs a feljegyzésére. A brit beszélők jó része például másféle [l] hangot ejt a lick elején és a milk belsejében (sőt egyre többen nem is ejtenek [l]-t az utóbbiban), de ezt a különbséget teljesen felesleges az írásban feljegyezni. Ha műszerrel mérnénk, a magyar kiskutya két [k]-ja is különböző hangoknak bizonyulnának, de ezt a különbséget anyanyelvi beszélőként észre sem vesszük, nemhogy leírjuk. Tudjuk jól, amikor a laikus „fonetikust” mond, akkor arra gondol, hogy „fonémikus” (vö. súly—tömeg), vagyis hogy az olyan hangokat kellene egyértelműen jelölni, amelyeknek jelentésmegkülönböztető szerepe van, a kétfajta angol [l] és a kétfajta magyar [k] nem ilyen.
Tehát az angol helyesírás nem fonémikus, amilyennek például a magyart szoktuk hinni. Kiábrándító lehet: a magyar helyesírás sem teljesen fonémikus. Nemcsak azért, mert egy hangnak több betűjele is lehet (pl. j és ly, óés o, pl. óvónéni ejtsd [ovó-]), vagy mert ugyanazok a betűk néha ezt, néha azt a hang(kapcsolat)ot jelölik (pl. vesszőés kékesszöld, betűz’insert’és betűz ’spell’, ez utóbbit nagyon sokan [ü]-nek ejtjük, tízes és híres, ahol az elsőt rövid [i]-vel, a másodikat hosszú [í]-vel ejtjük, helység és helyiség, egyelőre és egyenlőre, amelyeket ha nem ugyanúgy ejtenénk, nem volna gond a helyesírásukkal), hanem azért sem fonémikus a magyar helyesírás, mert igen gyakran arra törekszünk, hogy egy-egy morfémát ugyanúgy írjunk, annak ellenére, hogy nem ugyanúgy ejtjük. A fog és fok szavakat például írásban mindig megkülönböztetjük, pedig a kiejtésben nagyon sok esetben azonosan ejtjük őket (pl. fogban=fokban, fogtól=foktól, stb.). Sőt néha még akkor is ragaszkodik az írás valamilyen vélt morfémához, amikor azt a beszélők már rég nem ismerik fel (pl. padka), miközben az ilyen elhomályosult alakokat máskor már nem veszi figyelembe (pl. lélegzet). Itt tehát csak az a különbség, hogy a magyar helyesírásnak ezekhez a következetlenségeihez már az iskolában hozzászoktattak minket, az angoléhoz meg még nem.
Meghát azért valljuk be, az angolban jóval könnyebb ilyen következetlenségeket találni, mint a magyarban. Ennek az az oka, hogy az angol helyesírás évszázadok óta alig változott, míg a magyart rendre előveszi egy akadémiai bizottság, hogy a tagjai a gyakorlatba ültethessék ilyen-olyan elméleteiket a nyelvről. Tehát ha felállítanánk egy a betű—hang megfelelések változatosságát rangsoroló listát, az angol helyesírás előkelő helyen lenne rajta, míg a magyar jóval hátrébb szorulna.
Egy angol szöveget felolvasni is nehéz, mert nagy a homográfok száma (pl. tear [tír] ’könny’ vagy [ter] ’tép’, sow [szou] ’vet’ vagy [szau] ’emse’, read [ríd] ’olvas’ vagy [red] ’olvasott’) és hallás alapján leírni is, mert nagy a homofónok száma (pl. [ber] bear ’medve’ vagy bare ’csupasz’, [sztelə] Stella név vagy stellar ’csillagszerű’). (A franciára például csak az utóbbi nehézség a jellemző, nem véletlen, hogy Franciaországban a helyesírási versenyek váltak népi sporttá.) Az angol anyanyelvűek gyerekkorukban megtanulják, hogy a ’könny’ a [tír] a ’tép’ pedig a [ter], mindez semmilyen különlegességet nem rejt. Esetleg majd a későbbiekben rácsodálkoznak, hogy írni viszont ugyanúgy kell ezt a két szót. Azt is megtanulják, hogy a ’csupasz medve’ [ber ber] (végül is van ilyen minden nyelvben: az árak ára, az árak árja, a zárak ára, stb.), csakhogy az angolban a két szót máshogy is kell írni (bare bear), míg a magyarban nem (ott viszont a birtokosjelnek találjuk más alakját a két szó után (ára, de árja).
Mindebből következik, hogy az angol helyesírás nem teljesen megbízhatóan írja le a hangzó szöveget, a helyesírás mellett (korábban többen voltak, akik úgy vélték helyette) valami más, a hangzó alakot jobban tükrözőátírásra is szükség van. Sok ilyen alternatív írás alakult ki, de csak néhány bizonyult életképesnek. Szótárakban és egyéb, szavak kiejtését megadó művekben gyakorlatilag csak két módszerrel találkozunk: vagy hagyományos latin betűs átiratokkal, amelyeket esetleg néhány mellékjel egészít ki, vagy a nemzetközi fonetikus ábécé jeleivel átírt kiejtésekkel. Mindkét módszernek számtalan megvalósulása létezik. Az előadás első részében ezeket közül mutatunk be néhányat.
Ha eltekintünk a helyesírástól — hiszen végső soron annak ismerete nélkül is tökéletesen beszélnek sokan nyelveket — az angol kiejtés önmagában is rejt nehézségeket, de korántsem annyit, mint azt egy kezdő nyelvtanuló ijedten képzei. Az angol kiejtés nehéz azért, mert vannak benne a magyarban nem található hangok, hangkapcsolatok. A think és a this kezdőhangja például hirhedt e tekintetben: ezekkel szinte minden európainak baja van (azért vannak kivételek, ezeket a hangokat ismeri pl. az izlandi, meg a görög, és legalább az elsőt a kasztíliai spanyol is). Az ilyen hangokat vagy sikerül elsajátítania a más anyanyelvűeknek, vagy nem, és akkor helyettesítik valami mással (a magyarok például jellemzően [sz]-szel és [d]-vel, a franciák meg [t]-vel és [z]-vel). Ezeken kívül magyaroknak szinte kizárólag a [w] és esetleg a [ə] jelenthet problémát. Továbbá a szokatlan hangkapcsolatok és a magyarban ismeretlen szembenállások. Az előads második felében ezeket vesszük sorra.
